Sokáig irigykedve néztük a profi amerikai viharvadászok által használt technikákat. Meg van mindenük, ami egy sikeres viharvadászathoz szükséges: azonnal elérnek minden fontos információt az autóban ülve, kommunikálhatnak a külvilággal, nyomon követhetjük őket otthonról. Sőt, szinte ott lehetünk velük egy autóban, a tornádók és szupercellák közelében, köszönhetően az élő közvetítésnek.
2014. április 22-én délután tőlünk északkeletre egy konvergenciazóna tevékenykedett, de az időszak nagy részében meglehetősen inaktív maradt. 4 óra után kelet felé ugyan kialakult egy kisebb mini Cb, de ez hamar el is füstölt. Ausztria felől ugyanakkor egy korábbi zivatar maradványa közeledett, mely a Kőszegi-hegység térségét elérve erőteljes konvekciót indított be maga előtt. Ennek egy része már az összeáramlási vonalhoz kapcsolódott. A felhőképződés ezúttal sem érte le azt a szintet, hogy zivatar alakuljon ki, de a nagyobb gomolyokból záporeső már előfordult.
Emlékszem, hogy egy ragyogó nyári napon az oviban szinte egyik pillanatról a másikra úgy besötétedett, hogy a kezem között eltűntek a fakockák, felkaptam a fejemet, és vakító fényben kezdtek el villogni az ablakok. Az ovónénik felkapcsolták a villanyt, az ablakhoz rohantunk, de semmit sem láttunk az ömlő esőben. - ez a legkorábbi emlékem a viharokról, amiket utána egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem.
Ez aztán a lecke! - figyeltem napról-napra az Adriai partok peremén képződő tortákat. Laikus szemmel próbáltam megérteni az egymás melletti képződő, egyesülő, majd összeomló felhőket. Lestem a távolban csapkodó villámokat és a morajlásokat. Osztottam-szoroztam és hallgattam a rutinosabbak tapasztalát. Ez nem csupán érdekes, hanem fontos is volt számunkra, hiszen egész nap a széltől függtünk, annak erősségétől, irányától. És ami azt illeti, a sebbességre bizony, egész héten nem panaszkodhattunk. Ennek megfelelően lett okom rá, hogy ezen az oldalon is említést tegyek az eseményekről.
Útban Székelyország felé még gyorsan szeretném megosztani veletek az utolsó három, számomra legszebb szupercellás felvételt 2013-ból. Őszintén szólva a képek kiválasztása után tűnt csak fel nekem, hogy mindhárom sc-t Nebraska államban sikerült megörökíteni, így számomra nem kérdés, hogy merre kéne keresnem az igazi kincseket ha netán az USA-ban járnék. :)
E két Ausztrál ékszert szívesen el tudnám képzelni karácsonyi ajándéknak.
Ti mit gondoltok? Pakoljunk? Irány Ausztrália! :)
Ezt a gyönyörűséget Larapintában sikerült megörökítenie Phil Rettke-nek egy hónappal ezelőtt (2013.11.24.).
Közeledve az év végéhez, úgy gondoltam tollat ragadok és pár mondatos blogbejegyzéseimmel visszaemlékezek a számomra legszebb és egyben legemlékezetesebb külföldi szupercellákra. A szakmai részt, ha lehet kerülöm, hiszen következő évben új tudományos anyagunk bővelkedni fog benne. ;)
A 2013-as konvektív szezont erős túlzás lenne acélosnak nevezni, de szebb pillanatokat azért az idei tavasz / nyár is tudott okozni.
Képzeljük el azt, mikor az ember a vízen - távol a kikötőktől - arra lesz figyelmes, hogy kezd megállni a szél és a nap 40 fok magasan váratlanul eltűnik a homokos masszában, majd szép fokozatosan kirajzolja egy kiszélesedett üllő, azaz a Szombathelyi szupercella körvonalait. A kezdeti csodálat hirtelen filmszakadással ér véget. - Vihar előtti csönd. - Fordul a szél és pontosan tudtuk honnan jön… majd a következő mondat szakította át a dobhártyámat „– Gyorsan a mentőmellényeket! Lecseréljük a vitorlát, húzd le a fejed, fordulunk!!”
Reggel 9-kor az edzőteremnél bedörrent az ég. Kinéztem, és a budai hegyek felett kedves peremfelhő fogadott. Akkor már tudtam, hogy ez egy jó nap lesz. Bár az edzést magát nem, a 10-kor kezdődő rendezvény résztvevőinek létszámát rendesen visszavetette a reggeli vihar.
